A gyermekkori sérülések kialakulását, formáit és hatásait bemutató sorozatunk második részét olvashatjátok most.
A gyermekkori lelki fejlődésbeli rendellenességek hibás felnőttkori viselkedés és személyiség jegyeket indikálnak. Fontos a gyermekkori zavarokat okozó sérülések okait és következményeit nagyító alá venni, ha el szeretnénk indulni egy kiegyensúlyozott és boldog élet felé. Nézzük most az egyiket!
A múlt újrajátszása – önmagunkban és a körülményeinkben
Kiket látunk magunk körül? Látjuk a szomorúakat, a szorongókat, a menekülőket, az elveszetteket, a keresőket. Mindannyian tele ki nem mondott vágyakozással. Legnagyobb tragédiánk valójában a velünk született lehetőségeink elvesztése. Minél többet tudunk arról, mit és hogyan veszítettünk el, a spontaneitást, a világ szépségeire való rácsodálkozást, az alkotás örömét, annál inkább megtalálhatjuk a módját, hogy visszakapjuk, és képessé válhatunk arra is, hogy gyermekeinket megóvjuk ettől.
A gyermekkori megoldatlan sérülések és be nem teljesült igények felnőttkori ki- és megélésének megértéséhez abból az alap tézisből kell kiindulnunk, hogy az elsődleges ösztönző erő életünkben az érzelem.
Az érzelmek adják azt az alapvető életenergiát, hogy szükségleteinket, igényeinket megvalósítsuk, ha kell, megóvjuk magunkat, létezésünk egészséges körforgásban maradjon.
Ezeknek az érzelmeknek a kifelé és a befelé történő manifesztációjának hiánya valójában azé a sérült gyermeké, aki a felnőtt testünkbe zárva él.
Példaként nézzük meg néhány érzelmet.
A félelem késztet arra minket, hogy valamilyen veszély elől meneküljünk, valaminek hátat fordítsunk, segít a biztonságot választani. Ítélőképességet ad, megvéd. Az egészséges félelemérzet akkor kapcsol be, amikor ez a helyzet, veszély túl nagy lenne ahhoz, hogy kihívjuk magunk ellen.
A szomorúsággal gyászolunk. A sírással kiadott könnyek tisztítanak, de nem csak a veszteségeinket gyászoljuk meg a szomorúság megélésével, hanem energiáinkat is felszabadítjuk. Fontos megérteni azt, hogy a ki nem fejezett, fel nem oldott, gyakorlatilag befagyasztott energia, önmagát állandóan megpróbálja majd felszabadítani. Ha nem merünk, tudunk szomorúnak lenni, képtelenek vagyunk gyászolni, akkor a lezáratlan múltból újra és újra arcon fognak csapni a saját nyomorúságunk és sérüléseink. Hogyan? Egészséges gyász hiányában is kifejeződnek ezek az érzelmek, csak épp abnormális viselkedés formájában nyilvánulnak meg. Ezt nevezzük kiélésnek.
A kiélés vagy más szóval újrajátszás az egyik legdestruktívabb, legkárosabb mód, ahogy a sérült belső énünk szabotálja a felnőttkori életünket, boldogságunkat.
A múltból származó feloldatlan negatív érzelmi energia egyetlen lehetséges megnyilvánulási módja gyakorlatilag a kiélés.
Nézzünk egy sajnos nagyon általános és gyakori példát. A gyermek erőszakot lát otthon (akár csak verbális) szülei között. Végigkíséri gyermekkorát, rémületben van, tehetetlen és bár elsőre úgy tűnhet, ő csak tanú, ez nem így van. Passzív áldozat. Beszélni nem mer róla, ezért gyámolítást sem kap senkitől. Felnőttként ez a gyermek szintén romboló, kizsákmányoló, esetleg erőszaktól sem mentes kapcsolatokban találja magát, foglalkozása valószínűleg valamilyen segítői pályán van. A múlt megismétlési kényszere hozza el azt a jelent, amiben ugyanott találjunk magunkat, mint a sérült gyermek, és a jelenben történő gyötrelmes megoldási próbálkozásokkal próbáljuk a régi sebeket is gyógyítani. Tudattalanul is újrateremtjük magunknak azokat a körülményeket, eseményeket, amelyekben egyszer sérültünk. Amíg nincs gyógyulás. Ehhez felnőtt, racionális gondolkozásra, felismerésre, önismereti munkára van szükség.
A fenti példán kívül, milyen viselkedésmódokban nyilvánulhat még meg az ’újrajátszás’?
– erőszakosak vagyunk másokkal
– korábbi életkorok jellemző viselkedéseibe csúszunk vissza, például duzzogás, dühkitörés
– olyat teszünk vagy mondunk, amiről egyébként azt állítottuk soha nem tennénk vagy mondanánk
– idealizált szülői szabályokat követünk
Az előbb említett példa tehát a múlt eseményeinek, körülményeinek tudattalan behívása az életünkbe. Ez azt jelenti, hogy a környezetünkben, a külvilágban kapaszkodunk ész nélkül egy valójában romboló élethelyzetbe.
Az újrajátszás másik formája, amikor a múltban elszenvedett sérüléseinket saját magunkon vezetjük le. Magunkat büntetjük ugyanúgy, mint ahogy gyermekkorunkban büntetésnek éltünk meg egy-egy eseményt, viselkedést, helyzetet. Itt tehát nem kifelé, hanem befelé indítjuk el azt a pusztító folyamatot, amitől rövid ideig, becsapva magunkat úgy érezzük, hogy enyhül a gyermekkori sérülés által okozott érzelmi blokkok szorítása.
Szeretném, ha tudnátok, hogy a feloldatlan múltbéli érzelmek előbb vagy utóbb szinte kivétel nélkül önmagunk ellen fordulnak. Gondoljunk csak bele, ha gyermekkorban például nem sírhattunk, ha szomorúak voltunk, nem lehettünk mérgesek, dühösek, vagy éppen önállóak. Hogyan jelennek meg ezek most az életünkben? Depresszió, kedvetlenség, egy helyben való toporgás, elakadások, folyamatos elégedetlenség, sikertelenség, állandó problémák, nem beszélve a komoly egészségügyi problémákról, betegségekről. Ez a felsorolás nagyon hosszú lehetne, ezért javaslom a szüleinktől kapott gátló parancsok felismerésére és beazonosítására készített tesztünket, mely segít abban, hogy megtaláljátok, honnan is erednek a felnőttkori elakadásaitok valódi okai.
Az első részből újra magam idézve:
„Ha egy gyermek fejlődése elakad, elnyomja ez érzéseit, különösen a haragot, a sértettséget és a szeretethiányt, akkor ezek a hibás programok, blokkok felnőttkorban bármikor aktiválódhatnak, az is lehet, hogy a mindennapokban jellemző negatív személyiségtulajdonságokban nyilvánulnak meg.”
Nem szabad ámítani magunkat azzal, hogy a jelenünkben megjelenő problémáink a jelenünkben is gyökereznek. Tudat alatt hibás programokat működtetünk, melyek a gyermeki énünk sérülései valójában. Sérült gyermeki énünk szabotálja a boldogságunkat!
Még ma kezdj hozzá az önmunkához, segítségedre lehetnek önismereti tesztjeink, írásaink, ha pedig személyesen kérnél segítséget, gyere el egy személyes konzultációra! Mert sosem vagy egyedül! 🙂
